Lehet itt csűrni-csavarni a dolgokat, lehet fényképeket bindzsizni és montírozni, ilyen-olyan facsarásban a szavaknak új értelmet és új kontextust találni, a lényeg mégis abban az egy mondatban van, amit a Lőrinci Hírmondó kommentelője, laposelemer írt egyik szösszenete végére: „Én helyi lakosként folyamatos lejtmenetet tapasztalok a kerületben.”
Itt van a kutya elásva, és mi most ezen elhantolt kutya felett misézünk is egyet. Ámen.

„Kutya nehéz úgy hazudni, hogy az ember nem ösmeri az igazságot."

Tanult blogolvasóink tudják: ezzel a mondattal kezdődik a Harmonia Caelestis, amely  hosszú és fájdalmasan nehéz oldalakon keresztül vezeti végig olvasóját egy magyar családtörténet fejezetein. Nem nagy ügy: emberek jönnek-mennek, dolgok történnek, szájak mesélnek, orrok szagolnak: a világ egy kis darabkája épp olyan életet él, mint a nagy-nagy, talán túlontúl is bonyodalmas egész.

Amiért ez az idézet most idetolakszik, pont ez a motívum: a helyhez kötött történetek vonalvezetése; ki önként, ki valamilyen kényszer hatására él itten is, ebben a nagy és szövevényes XVIII. kerületben, ahol a mindennapok történései alapjában befolyásolják a lakosok közérzetét.
A Lőrinci Hírmondó pár hónapja arra tett vállalást, hogy igyekszik Pestszentlőrinc–Pestszentimre életét górcső alá venni, és pártatlanul, egyszerű külvárosiként szeretné megmutatni: hogyan is mennek errefelé a dolgok? Hogyan zajlik az életünk, ki hogyan, mi módon éli-e meg a változást vagy éppen a stagnálást. „laposelemer” egyik cikkünk kommentjében azt írta: „Én helyi lakosként folyamatos lejtmenetet tapasztalok a kerületben.”

Hát erről van szó tisztelettel, tessék végre felismerni: ami itt zajlik, az a MI bőrünkre megy.
Ezt ki így, ki úgy éli meg (laposelemer láthatóan rosszabbul, más meg jobban...) – de minden politikai csatazajban az egyén közérzetének fontosságát kellene fújnia az összes harsonának.

Ergo mi a szerző helyett is büszkék vagyunk az állásfoglalására, mert pont ilyen hozzáállás szükséges ahhoz, hogy a civiles, polgárias, értelmiségi, közemberes kurázsi megmutatkozzék; hogy mindenki értse: a városvezetők, a választott tisztségviselők munkáját csak és kizárólag a magunk életén, a magunk komfortérzetének minőségén lehet lemérni. Nekünk, hasonlóan a többi helyi orgánumhoz, azt kell kiabálni az Űllői úti vörös ház felé: Mutasd meg, mid van! Mutasd meg, hogyan játszol! Mutasd meg, milyen eredményeket érsz el! Érvelj! Dolgozz!

És ha ők elmondják, amit gondolnak, és teszik, amit tenniük kell, akkor jövünk majd mi.
Mert a kerületi lakos mérleget von, elemez, kinéz az utcára, beszél a szomszédjával, összekacsint az óvonővel, befizeti a helyi adót, türelmesen vár az ügyfélszolgálaton, elolvas egy önkormányzati brossúrát, és ha ezeket mind-mind megtette, eldönti: ez az, ami kell neki, vagy nem ez az.

Ebben a kerületben 16 évig egyetlen politikai konfiguráció uralkodott, amit a tanult vagy éppen önjelölt (köszönjük, decimus!) politológusok „szoclib” címkével illetnek. Mi meg azt mondjuk, hogy egy erős munkáshagyományokkal bíró kerületet egy rosszszagú, elvtársiasan nyegle pártbizottsági különítmény irányította, amelynek tagjai elfelejtették, hogy ha az ember eredményt akar elérni egy megváltozott, demokratizált, versenyre ítéltetett közegben, akkor a sikerért dolgozni kell, a kulturális közelkedési szabályok miatt meg fogat kell mosni. De nem így történt. Ők az új cipőjükben a régi utakon jártak, egy piros telefon itt, egy nyugdíjas-köszöntés ott – a felszínen maradt, az átkosban fogant barátságok döntötték el a 100 ezer ember sorsát.
De ahogy az "anyavállalatban", a szegfűlogós MSZP-ben, lassan itt is megkopott az úttörőnyakkendő varázsa: Gyurcsány és Hagyó köpönyege alól egymás után bújtak ki a pragmatikus politkusok, akiknek már a politika volt a foglalkozásuk.
Akik abból akartak megélni, amit így-úgy összehoznak. Fű felett és fű alatt.
Számos példa van erre – a hivatkozott közétkeztetés csak egy a sok mutyi közül.

És mivel ez nem helyi (értsd: speciális) történettípus volt, nyilvánvalóvá vált az is, hogy az "istenáldotta" magyar nemzettest előbb-utóbb bekapcsolja a lopásgátlót.
Ez a választáson jött össze, és ne dörzsöljék most a tenyerüket a Lőrinci Magazinnál, kurvára nem mondjuk, hogy azóta húdejó ebben az országban.
Mi azt mondjuk, amit az előbb: ha van lehetőség, ha mi odaadtuk a lehetőséget, akkor a kedvezményezett mutassa meg, mit tud!

Mi erre hagyunk időt. Nem sokat, de hagyunk – egy erősen leamortizálódott, rosszarcú szerencselovagok által itthagyott kerület nem lesz egyik pillanatra sem Manhattan, sem a Soho. Még úgysem, hogy ebben a lopott pénztárcánál nem nagyobb országban mindenki azt gondolja: ha zászlót cserélünk, akkor másnap több lesz a fizu, kisebb a törlesztő, és marha boldogan számoljuk az olimpiai aranyakat.
Nem. Itt addig semmi sem változik meg, amíg az egy árokpart két szélén állók folyamatosan egymásra kiabálnak, de a kiabálások közbeni szünetekben ugyanabba az árokba szarnak.

Azt nem lehet kétségbevonni, hogy a szegfűsök ezidáig mindenkinél többször és büdösebbet szartak a kerületi árokba.
Mi csak szurkolni tudunk azért, hogy a narancskommandó felismerje: az árkot békén kell hagyni. Ezért várjuk az eredményeket (azért vannak, tisztelt barátaim...), ezért örülünk az elszámoltatásnak (büntetőügyek rulez!), ezért örülünk a mutyik felderítéseinek, és hát ezért szakad atomjaira röhögésünktől ez az ezeréves LEHEL hűtőszekrény is itt a konyhában, amikor a lorincimagazin.blog.hu manipulatív cikkeit olvassuk.

A változás van, a változást lehet érzékelni, de a változás minősége még nem dőlt el.

Mi abban bízunk, hogy NEKÜNK, TIZENNYOLCADIK KERÜLETIEKNEK jobb lesz, mert lehetünk mi Isten jóhiszemű bárányai, azért a mi életünkért, a mi családunk életminőségéért mi vagyunk a felelősök.
A felelősség pedig bátor kiállás nélkül nem definiálható.

Ezért, ha laposelemer (VIVA!) pártot alapít, hót ziher, hogy mi visszük a zászlaját.